A laminálás technológiája
A laminálás technológiája
Laminálás (Kézi felrakásos, és szórásos eljárás)
Laminálás: Valamilyen műgyanta és erősítő, ill. vázanyag egymásra rétegelése. Mivel nem igényel speciális felszerelést, gépet, eszközt, ezért a legnépszerűbb a kézi felhordásos laminálás, ahol
a vázanyag (pl.: üvegpaplan) sablonba helyezése után a gyantával történő átitatása is kézzel, ecset, henger segítségével történik.
Az erősítő rétegek kézzel történő egymásra illesztésével "hand-lay-up, lamination" építették fel mintegy hetven éve az első modern polimer kompozit termékeket sorozatgyártásban: így készültek, pl. a szövetségesek partraszállásakor felhasznált üvegszálas poliészter hajók. Az egyszemélyes sporthajóktól a családi yachton át az aknaszedő cirkálókig – amelyeket fémmentes szerkezetük érzéketlenné tesz a tengeri aknákkal szemben – ma is a hajóipar a kompozitok egyik legnagyobb felhasználója.
A kézi laminálás alapelve
A kézi laminálás alapelvét a fenti ábra mutatja. A fémből, fából, vagy akár gipszből készült szerszámra (sablonra, formára) egymás után visszük fel a különféle szálerősítő rétegeket, és a megfelelő viszkozitású – a folyamat elején még oligomer állapotú – gyantarétegeket.
A szálerősítőanyag lehet: egy irányban vagy több irányban erősített, szőtt, nem szőtt (nemezelt) vagy hurkolt („kötött”) kelme, vagy vastagabb, 3D szövet, ill. textília:
Az erősítő textilek alaptípusai "a" egyirányban erősített szalag "b" roving szövet "c" hurkolt kelme "d" multiaxiális, több rétegű szövet "e" 3D szövedék "f" 3D szövedék ortogonális kötéssel
Az erősítő¬anyag rétegvastagságát a m2-súly jellemzi:
A kész kompozit lemez állhat akár 20 rétegből is, elérheti a 20 mm vastagságságot is, és a konstrukció által megkívánt sarokpontokban tartalmazhat jelentős megvastagítást, megerősítést, bordát, fém-betétet stb. Felépülhet szendvics-lemez formájában is, és mindezzel tág teret ad a konstruktőr kívánalmainak.
A réteges felépítés biztosítja a kompozit konstrukció legfőbb műszaki előnyét: a teljes alkatrész, a termék szilárdságát minimális önsúly mellett úgy optimálhatjuk, hogy az igénybevétel – előre tervezhető –erővonalai mentén kapjuk a legnagyobb szilárdságot. A korai kézi laminálás ezen alapelve jut érvényre a mai legigényesebb „high-tech” kompozittermékek az aeronautika és asztronautika eszközeinek gyártási technológiáiban is. A konstrukció feladata tehát a rétegek méretezése, az irányok meghatározása, a rétegrend kialakítása.
A technológia másik kulcs-kérdése: a térhálósítás kézbentartása (kontrollja) az oligomert és monomert is tartalmazó matrix alapanyag teljes átalakulásáig (konverziójáig). Nem lehet eléggé hangsúlyozni a technológus mérnök felelősségét: minden egyes kompozit darab, termék tényleges műszaki teherbírása, fizikai és mechanikai tulajdonságai attól függnek, hogy az adott darabban mennyire közelítettük meg a teljes átalakulást, a reaktív csoportok 100 %-os konverzióját. Könnyű ugyanis belátni, hogy néhány %-os – sőt, akár néhány tizedszázalékos – monomer maradék is jelentősen módosíthatja a kompozit matrix Tg-jét és így pl. ütésállóságát egy kitüntetett hőmérsékleten. A maradék, nem reagált monomer gyökeresen módosíthatja a termék „öregedését”, fizikai és mechanikai tulajdonságainak változását az időben stb.
A kézi laminálás során pl. az üvegszálvázas poliészterek esetén a konverzió jól nyomon követhető a telítetlen poliészter és sztirol monomer közötti exoterm láncreakció hő effektusának mérésével. Itt jelentős hőmennyiségek felszabadulásáról van szó. A „tiszta” monomer sztirol teljes polimerizációja kb. 360 °C hőmérsékletemelkedést okoz. A kb. 35 % sztirolból és 65 % telítetlen poliészterből álló matrix teljes „kikeményedése”, - térhálós láncreakciója - még az 5–10 mm vastag technikai kompozit rendszerben is gyakorlatilag elhanyagolhatóan lassú a hőleadás sebessége, a láncreakció előrehaladásához képest.
A „G” időtartam a gélesedés "térhálósodás" kezdetéig jól szabályozható a gyantába bekevert iniciátor (pl. 2 % metil-etil-keton-peroxid) + gyorsító (pl. 1 % kobalt-naftenát) koncentrációjával. Nemcsak a gélesedés kezdete, de maga a reakció „hevessége”, lefutása is függ egyrészt a hőmérséklettől, másrészt az iniciátor koncentrációtól.
Szokás a reakció bejezésének a hőmérsékleti maximumot tekinteni. Valójában ez a pont a láncreakció legnagyobb sebességét jelöli. A reakció végpontja az a pont (közel a leszálló ág inflexiós pontjához), amelytől kezdve a mintán csak (fizikai) hűlés tapasztalható. Ez jól kimérhető a kompozitban
A laminálás felületi – látszó – rétegeit gyantában dús, esetleg színezett gél-bevonat (gel-coat) rétegből alakítjuk ki. A szerszám felöli oldalon célszerű formaleválasztó réteget alkalmazni. A levegővel érintkező réteget érdemes O2-t át nem eresztő fóliával borítani, hogy elkerüljük a felület „tapadósságát”, amelyet a tökéletlen térhálósodás okoz.
Ha a kompozit termék mérete, formája erre módot ad, a szobahőfokon kivitelezett térhálósítást is érdemes emelt hőmérsékletű utólagos hőkezeléssel befejezni, teljessé tenni. A laminálási technológia némileg „gépesített” változatának tekinthetjük a szórás technológiáját, amelyben a vágott üvegszálból nemezelt paplan kézi felrétegezése és átitatása helyett alkalmas szórópisztolyból egyidejűleg szórunk fel – akár függőleges felületre is – vágott üvegszál-rovingot, katalizátorral és gyorsítóval kevert gyantát. A szórásnál és a laminálásnál – amelyeket gyakran kombinációban is alkalmaznak – egyaránt fontos a matrix gyanta és az erősítőszál közé szorult levegő eltávolítása.
Hozzászólások
Azt viszont tudnia kell, hogy el fog válni a fémtől, mert a a fémeknek sokkal nagyobb a hőtágulása, mint az üvegszálas műgyantáknak.